Mostanában, hogy már két ilyenhez is hozzáférek, nagyon gyakran használom a kicsi Olympus XZ-1 gépet, ahogyan ez a FlickR sávomon is látható. Az elkészült felvételekkel, technikai értelemben, szinte mindig elégedett vagyok, és amikor nem, többnyire akkor is a saját hibámból kifolyólag nem. Egyre többször gondolkodom el azon, hogy vajon mennyire jó gépre van nekem szükségem? Milyen jó az, ami már elég jó? Mennyi az elég?
Olympus XZ-1
Elsősorban azért, hogy legalább saját magam számára megválaszoljam ezt a kérdést, a legfontosabb műszaki dimenziói mentén felboncolnék egy fényképezőgépet, hogy eldöntsem és leírjam, nekem miből mennyi kell(ene) bele.
Felbontás: A nemzetközi helyzet újfent fokozódik. Húsz megapixel feletti APS-C és harminc megapixel feletti teljes képkockás (FF) szenzorok özönlik el a piacot. Bár nem vitatom el a nagy felbontás szükségességét bizonyos alkalmazásokhoz, belátom, hogy nekem nincs rá szükségem. Soha nem nyomtattattam még A4-nél nagyobb képet, és nem is áll szándékomban. Vágni szoktam, de ritkán sokat. Ha a keresőben nem oké a kép, akkor hiába faragom, sosem lesz az. Az A4 méretből és a szuper 300DPI-s nyomtatási felbontásból kiindulva, margó nélküli képekhez 3507 x 2480 pixel kell, ami összesen nagyjából 8,7 millió. Ha nagyon őszinte akarok lenni magammal, akkor be kell ismernem, hogy azon képeim, amik túlélik a delete gombot, javarészt a FlickR-re kerülnek, maximum 1600 x 1200-as méretben. Hogy a Bayer-szűrős gépeimmel készült és az internetre szánt képeim igazán élesek legyenek, a lineáris felbontásukat legalább felezni kell. Így az a felbontás, amire a hétköznapokban szükségem van 3200 x 2400 pixel, tehát összesen kicsivel kevesebb mint 7,7 millió. Nekem ebből ennyi kell. Persze nem baj, ha van több is, de az biztos, hogy önmagában a jelenlegi lehetőségeimnél nagyobb felbontás számomra nem érték, nem adnék érte pénzt.
Panasonic LUMIX DMC-GH2 + Voigtlander Nokton 25/0.95 MFT (@iso6400)
Érzékenység: A fenti képhez hasonlót jó, ha évente egyet készítek. Jellemzően alacsony érzékenységen fényképezek, normális fényviszonyok között. Egész egyszerűen azért, mivel azok a dolgok amik engem érdekelnek, ilyenkor zajlanak. Fontosabbnak tartom, hogy a kép tiszta legyen alacsony érzékenységen, mint hogy elfogadható képet produkáljon extra magasan. Ha egy fényképezőgép iso400-ig tiszta, és iso1600-ig szinesben is használható képet produkál, az már nekem elég. Nem érdekel, és sosem használtam öt- vagy hat számjegyű érzékenységet, még a Canon EOS 5D mark II. idejében sem.
Mivel a szenzorok fejlődésével az alacsony érzékenységen tapasztalható minőség is javul, így a magasabb tartományban mindig, minden gép rosszabbul fog teljesíteni, mint lent. Éppen ezért én fontosabbnak érzem a teljes nyíláson is szépen rajzoló fényerős objektívek fejlesztését, hogy minél alacsonyabban tarthassuk az érzékenységet, mivel a gépeink mindig ott lesznek majd a legjobbak.
Miközben nagy a felhajtás az iso25600-on mérhetó zaj körül, mintha a sor elejét mindenki elfelejtette volna. Szerintem a felfelé terjeszkedés helyett, vagy legalább azzal párhuzamosan, elindulhatnának a gyártók lefelé is.
Olympus XZ-1
Dinamika tartomány (Az egy felvételen rögzíthető fényesség tartományt szokás így nevezni.): Ez lett az új mantra. A fotós társadalom (hangosabbik része) egy emberként nyafog nagyobb dinamika tartományú szenzorokért, nem tudván, hogy ezzel többet ártanának maguknak, mint használnának. El is mondom, miért…
Egy átlagos szituáció könnyedén belefér 5-10 fényérték terjedelembe. A jelenlegi gépeink valahol 10-13 fényértéket képesek átfogni, de persze vannak esetek, amikor az extra fényes vagy extra sötét részek egy adott kompozícióban már kilógnak ebből a tartományból. A kép egy része ilyenkor beég, vagy bebukik. Ha megnöveljük a szenzor dinamika tartományát, akkor az ilyen képeken természetesen csökken, vagy megszűnik a kiesett rész mérete, de mi lesz a többi képünkkel? Ellaposodnak, és ami még rosszabb, romlik a finom árnyalatok ábrázolási képessége. A szenzorok ugyanis a teljes átfogásukat csakis egy adott számú árnyalatra képesek bontani (8 bites JPG: 256, 12 bites RAW: 4096, 14 bites RAW: 16384, 16 bites RAW: 65536 szint), se többre, se kevesebbre. A nulla mindig a vak feketét, míg a maximális érték, mondjuk JPG esetében a 255, pedig mindig a teljesen világosat fogja jelölni a szenzor által érzékelt tartományban. Ha tehát ez a tartomány nagyot bővül, akkor az egymás melletti árnyalatok is messzebb kerülnek egymástól, így és ezért rontva a finom tónusok ábrázolásának pontosságát.
Széles dinamika tartományú fényképezőgépeknél, normális körülmények között készült képek feldolgozása során, gyakran és sokat kellene vágni a tónus tartományból (Photoshop: Levels), majd a maradékot széthúzva beállítani azt a kimeneti tartományt, amit kellemesen kontrasztosnak látunk. Ellenkező esetben az egész kép a tónustartomány közepén helyezkedne el, lapos és élettelen lenne. Minél szélesebb a szenzor dinamika tartománya, annál többet kellene vágni, annál jobban eltávolodnának egymástól a tónusátmenetek.
Úgy gondolom, hogy a jelenlegi szenzor technológiák mellett a széles dinamikatartomány kétélű fegyver. Ha valami módon megoldható lenne, hogy a szenzor tónus felbontása adaptív módon ráálljon a szenzoron mért maximális és minimális értékekre, akkor, és csak akkor, el lehetne kezdeni hatalmas dinamika tartományú szenzorokat fejleszteni.
Addig viszont, én tökéletesen elvagyok a GH2 nyújtotta lehetőségekkel. Ha ugyanis a dinamika tartományát megnövelnék 1 fényértékkel, akkor a gép kétszer akkora fényerősség különbséget lenne képes feldolgozni, viszont ezzel párhuzamosan kétszer olyan messze kerülnének egymástól a szomszédos tónusok is. Ezt én nem szeretném. Kivéve persze, ha a bitmélység is nőne, mégpedig úgy, hogy a megkülönböztethető szintek száma is duplázódik, megtartva ezzel a szomszédos szintek közti vávolságot. Ami azt jelenti, hogy a jelenlegi 12 bites ábrázolás (RAW esetén) helyett 13 bitesre kellene váltani. Tehát a +1 fényérték dinamika az +1 bit felbontást igényel. Vagy adaptív szenzort, ahogy azt fentebb már írtam…
Kereső: Az EVF a jövő, sőt, sokunknak már a jelen is. Nagyon hasznos, de még nem tökéletes. Mióta volt szerencsém belepillantani egy Sony SLT-A77-es gépváz 2.4 millió pixeles OLED keresőjébe (ugyan ez a lapka található a NEX 7, SLT-A65 vázakban is, valamint a NEX 5N opcionális keresőjében), azóta tudom, hogy mekkora potenciál van ebben a megoldásban. Nagyon szeretnék valami hasonlót a következő gépemben.
Panasonic LUMIX DMC-GF1 + Panasonic LUMIX G 14-140/4-5.8 HD
Felépítés: Elégedett vagyok a GH2 felépítésének minőségével, de elismerem, hogy csúnya, és néha kicsit kényelmetlen. Jobban örülnék, ha valahogy organikusabb lenne a formája, több kézreálló ívvel és hajlattal, ergonomikusabban elrendezett gombokkal. Érdekes látni, hogy míg a DSLR formatervek pont ebbe (a szerintem helyes) irányba mozognak, addig a tükör nélküli gépekre rátelepedett az ostoba retró láz. Én nem divatosabb, hanem kényelmesebb fényképezőgépeket szeretnék. Legyen a használhatóságon, az ergonómián a hangsúly, és nem az öncélú megjelenésen. Az persze nem gond, ha mindezek után még szép is.
Zárszó
Megváltoztak a gombjaim, és elnézve mondjuk a Nikon 1, az Olympus PEN család, vagy akár az egész micro 4/3 rendszer sikerét, úgy látom, hogy nem csak az enyémek. Az a képminőség, amire egy hagyományos értelembe vett fotóamatőrnek szüksége lehet, ma már elérhető egészen apró szenzorokkal is, így más dolgok kerültek előtérbe. Örülök, hogy a jelek szerint vannak, akik figyelnek ránk is. 
Ha valaki mégis inkább a praktikumot részesíti előnyben, az vessen egy pillantást 
